Pusztai Andrea, aki Bizáncról mesél

Mi a legfontosabb neked egy történet megírásakor? Mire összpontosítasz a legjobban? 

Elsősorban a cselekményre építek minden történetben, ehhez pedig érdemes okosan dramatizálni, jelenetté formálni az aprólékosan kidolgozott cselekményt. Másfelől hitelesnek lenni is fontos és jó karaktereket alkotni, akikkel a munka örömmé válhat, a kaland izgalmas lesz. Többnyire akkor kell erősebben koncentrálnom, ha váltok valamiben, és vigyáznom kell a fókuszra, hogy ne essen szét a narráció.

Kik a kedvenc karaktereid, akiket kitaláltál / megírtál? 

A tragikus karaktereket szeretem, így Hánnész főtanácsos a kedvenc karakterem, akit kitaláltam. Egy nagy fejlődési folyamaton megy keresztül, miközben mindvégig vezekel. Úgy vezekel, hogy megtanulja a szeretet törvényét, miszerint nem mi számítunk egy kapcsolatban, hanem az a másik, akit szeretünk, és ez az önodaadás, önként és nem parancsra, mint ahogy az ember elrugaszkodik egy szakadék széléről és döbbenten tapasztalja, hogy szárnyai vannak és repülni is tud. Ezt a szeretetet nehéz ábrázolni, kevesen élik meg és hiányzik a mai világból, de igyekezetem érdekesen ábrázolni.

Ő egy fiktív karakter, de a betöltött szerepe a történetben hiteles, valóban éltek ilyen eunuchok a Bizánci udvarban, ilyen magas rangban, ilyen nagy befolyással, ilyen feladatokkal, csak a nevüket nem ismerjük. Az alakja egy olyan történelmi személyhez köthető, akiről, ha most elárulom, ki volt, elspoilerezem a háromkötetes munkámat.

Tudnál mondani egy olyan helyzetet, amikor nagy nehézségek elé állított egy szereplő? (Például csak úgy felbukkant a semmiből.) Hogyan változtatta meg történetet, és a történet szempontjából volt haszna? 

Anasztázia nagyon bonyolult nő ebben a regényben és mindvégig nehézségek elé állított. Részben azzal, hogy ő maga is gyakran került nehéz helyzetekbe, olyanba is, amit maga idézett elő és akkor bizony törhettem a fejem, hogy jövünk ki ebből. Ugyanakkor nem tudtam haragudni rá ezért. Azt gondolom, hogy gyakran könnyen ítélünk el embereket – történetek karaktereit pedig pláne- a hibáikért, pedig azok elkövetéséhez mindenkinek van joga, feltéve, hogy tanul belőle és viseli a következményeket. Mert azt nem kerülhetjük el. A tanulás pedig fontos magunkról éppannyira, mint másokról, az egész életünket ezzel töltjük, a saját változásaink mentén, mi van, ami ennél normálisabb?

Anasztázia az a szereplőm, aki nevezhető főszereplőnek, minden történés nála fut egybe, az ő személye és a hozzá való kapcsolódások tartják egyben az egész történet cselekményét.

Mi az az 5 dolog, amit megváltoztatnál ahhoz, hogy ideális legyen számodra a világ?

Ez nehéz kérdés, mert a világ fejlődik és nagy a felelősségünk benne. Annak is, aki nem ismeri el.

• Örülnék, ha a következetes és felelősségteljes gondolkodás elterjedne, de még csak ott tartunk, hogy a gondolkodást egyáltalában is nehéz elterjeszteni és ezen nem segít, hogy a gyerekeinknek még mindig adatokat tolunk le a torkán nagy mennyiségben, és megsértődünk, ha lázadnak vagy hármast hoznak az iskolából.
• Örülnék, ha minden élő embernek lenne meghitt otthona, ahová szívesen tér haza a szeretteihez.
•  Örülnék, ha a világ gazdag emberei ennél sokkal jobban megpróbálnák elkölteni a pénzüket és nem ülnének rajta annyit. Nem irigylem tőlük, de mozgassák meg a pénzt, és akkor nem lenne ekkora szegénység a világ egyes részein.
•  Örülnék, ha annak is lenne gazdaságilag kimutatható és törekvésre érdemes haszna, hogy visszaállítsuk a természetes egyensúlyokat a világban, amit az emberiség kibillentett, bár ez is a felelősségteljes gondolkodáshoz tartozik, és tudom, hogy bonyolult, meg vannak törekvések, de ez jelenleg annyi, mint büfi a szélviharban. Szóval jobban kellene tolni ezt a szekeret és a Föld védelméhez egy gondoskodó mentalitás kellene.
•  Végül örülnék, ha azt a három hatalmas és kétélű kardot, amit az érzelmeinkben és mindennapjainkban használunk, jól is használnánk. Ez a három kétélű kard a tisztelet, a becsület és a szeretet. Nem lehet kikövetelni másokon, csak kiérdemelni, és jó lenne, ha helyes módon törekednénk erre a naponta látható erőszakoskodás, hazudozás, túlszabályozás és arrogancia helyett. Kezdhetnénk azzal, hogy mi magunk tisztelettel, becsülettel és szeretettel állunk magunkhoz és másokhoz gyanakodás és mutogatás vagy bűntudatkeltés helyett. Mindjárt csodák történnének. Ja, hogy idealista vagyok? Naná! Vállalom. Másképp ugyanis egész álló nap zokognék a világ kis és nagy tragédiáin, arra pedig alkotóemberként nincs időm, úgyhogy marad az idealizmus. Komolyan hiszek benne, hogy a világ, ha lassan is, de jobbá tehető, ahogy az ember is javulhat.

Ha feldolgoznák az egyik művedet, mit szeretnél belőle: rádiójáték, film, színdarab, bábelőadás, pantomim, stb? Kik játszanák el a főszereplőidet, ki rendezné, ki csinálná a soundtracket és milyen lenne a premier?

Erről óvatosan nyilatkoznék. Tudom, minden írónak álma, hogy a történetéből film legyen, de ebbe szerencsés módon belelátok, és egyáltalán nem könnyű út az. Szóval nem álmodozom, csinálom inkább. Na, jó, álmodozzunk picit!

Ha egyszer Bizáncból film lehetne, Zack Snyder rendezné azzal a gyönyörűen látó szemével, amivel úgy forgatta le a 300-at, hogy minden képkockája egy műalkotás lett. Bevallom, én rábíznám az egészet jó szívvel és még a művér sem zavarna a maga a misztikus közegében. Aztán csak beülnék a moziba és megnézném.  Miért ő? Mert Bizánc nagy és lenyűgöző volt, nincs az az ég, hogy meg lehetne építeni akár egy filmhez is, ha pedig CGI és filmes trükkök, akkor viszont a legjobbat akarnám hozzá. Arról nem is beszélve, hogy elég nagy a világ, igazi karakteres, nagy kaliberű filmrendező kezébe való ez a történet. Na, viszont ez az, amihez valószínűleg sosem lesz szerencsém, ahogy ahhoz sem, hogy mostanában filmet lássunk tőle. Családi okok miatt jó ideig csendben volt, (egy tragédia miatt), de azt rebesgetik visszatér. Én várom nagyon, korunk egyik legnagyobb zsenijének tartom, és remélem alkot még, ha nem is Bizáncot.

Mondjuk egy Bizánc pantomim marha érdekes lenne, azt is megnézném…

Mit jelent számodra kortárs írónak lenni?

Valamiféle ufóságot, de nem zavar. Mindig ufónak éreztem magam a világban, úgyhogy nem változott semmi, élet van és alkotómunka. Ami viszont csodálatos, hogy nem vagyok egyedül és minden kortárs kollégámat nagyon szeretem, jó velük találkozni, ismerni őket. Szerintem nem gondolunk bele igazán, hogy az irodalom vérkeringésének részei vagyunk, ez nem érdekel minket, csak dolgozunk az olvasókért és ennyi nekünk elég. Történetekben élünk. És hogy kiből lesz később nagybetűs irodalom, azt majd az idő eldönti egyszer jó sokára, ezt a legjobb irodalomtudósok sem tudják megmondani előre. Különben sem keverendő össze az irodalomtudomány az aktív alkotómunkával, a kettő ugyanis nem ugyanaz. Mi alkotunk, a tudósok pedig elemeznek.