Interjú Varga Beával, a Könyvmolyképző Kiadó vezető szerkesztőjével, akinek íróként a napokban jelenik meg a tizedik könyve.

Mióta foglalkozol szerkesztéssel? Hogyan kerültél a kiadóhoz?

2004 óta vagyok aktív a zsánerirodalmi életben. Nem tudom, pontosan mikor kezdtem szerkeszteni. Akkoriban gyakran előfordult, hogy egyes újságoknál, vagy kiadókban időhiány miatt csak nyelvtani javítást végeztek. Egy idő után tudtuk, hol nincs erős szakmai háttér. Ilyenkor az írók kétségbeesetten kerestek egy másik írót, aki segít, mondjuk engem. Utólag belegondolva, rémisztő, hogy rögtön élesben ment mindez. Más szerkesztőktől tanultam, írástechnikát böngésztem, íróként stilisztikai gyakorlatokkal játszottam, innét származik a tudásom.

2011-ben lettem hivatalosan szerkesztő, amikor Katona Ildikó, a Könyvmolyképző vezetője felkért az Aranymosás tehetséggondozó projekt kidolgozására. Ez viccesen alakult, mert fel sem tűnt, hogy „felvételiztet”. Épp egy pszichológiai kutatás megszervezésével végeztem, és nem terveztem, hogy kiadóknál keressek állást. Ildivel találkoztunk egy rendezvényen, és megvitattuk a hazai zsánerirodalmat. Én viselkedéselemző és szervező voltam, és ilyen háttérrel nem is értettem, miért lenne nehéz egy tehetséggondozási rendszer kiépítése. E-mail címet cseréltünk, majd Ildi küldött három kéziratot, hogy nézzem meg. Épp nyár vége volt, így akadt pár napom. Az egyikről írtam egy lektorit, a másik elejét megszerkesztettem, a harmadikba csak belenéztem, és megjósoltam, milyen gondok lesznek vele. Aztán írtam, hogy bocs, most ennyire volt időm, épp munkát váltok, új kutatást keresek. Mire Ildi felhívott, hogy dolgozzak neki. Csak később, az ismerősöktől tudtam meg, hogy akkor már körbekérdezett rólam a hazai irodalmi életben. (Amúgy a minap kiment Ildivel egy interjú, érdekes volt hallani, hogy ő hogyan élte meg az első találkozást.)

A lényeg, hogy szerkesztőként nem elméleti szakember vagyok, sőt, még csak nem is magyar szakról jövök, hanem egy gyakorlottabb író.

Milyen tapasztalatokkal a hátad mögött tudsz tanácsot adni az érdeklődőknek?

Több, mint ezerhatszáz kéziratot dolgoztunk fel az elmúlt években, és ha az ideieket is beleszámolom, akkor nyolcvannál jár a megjelent könyvek száma. Mi az Aranymosás szót bővebb értelemben használjuk, mert csak az eleje az irodalmi válogató, a fő munka utána zajlik, hiszen a bekerült írók második, sokadik könyvét is gondozzuk, és átveszünk profi írókat. Az egész egyben az Aranymosás Projekt. Az íróiskola is a része, ahol kb. kétszáz hallgatónk volt. Hogy ez pontosan hány fő, fejből nem tudom megmondani, mert aki egy kurzust elvégez, általában visszajön a többire.

Sokat segít, hogy pszichológiára jártam, meg az is, hogy író vagyok. Szeretek kísérletezni, és mindenféle korcsoportnak írni. Eddig három regényem ért el utánnyomást, és már elfogyott egy negyedik is. Idén egy gyerekkönyvem jön ki, Segítség, támadnak a betűk! címen, most van nyomdában.

Ez mind-mind rengeteg gyakorlati tapasztalat arról, minek örülnek az olvasók, milyen szerkesztési és írói bakikat lehet elkövetni, vagy épp milyen típusú szerkesztők válnak be.

Egészen pontosan mi mindent csinál egy szerkesztő?

Az egyik ág a fordítás utáni szöveggondozás. Ezt régen két szerkesztő végezte, az egyikük szerkesztett, a másik összevetette a forrásszöveggel a szerkesztést. Manapság sok helyen már egy szerkesztő végzi.

Másik ág a magyarok szerkesztése, én ezt a vonalat viszem, erről tudok a legtöbbet. Ha döntés születik egy kézirat kiadásáról, akkor először az íróval egyeztet a szerkesztő, és ha kell, „nagyjavítást” csináltat: támpontokat ad a dramaturgiai javításhoz, és a nagyobb logikai hibák kiküszöböléséhez. Utána jön a konkrét szöveggondozás, ahol terítéken lesz a stilisztika, a karakterábrázolás apróságai, és a megmaradt logikai vagy dramaturgiai hibák javítása.

Minden egyéb munka a kiadó méretétől függ. Egy kis kiadónál, ahol évi harminc könyvnél kevesebb jelenik meg, a szerkesztő mindkét típusú szerkesztést végzi, mellette szerződéseket köt, külföldi partnerrel levelezget, a borítótervezővel és a tördelővel egyeztet. Nagyobb kiadóknál ezeket már több ember végzi.

Nálunk évi kétszáz könyv jelenik meg, és az én dolgom csak a magyar projekt irodalmi vezetése: a kéziratok kiválasztási folyamata, a szerkesztők ellenőrzése, az oktatás fejlesztése, és ellenőrzése. Nem kötök szerződéseket, nem levelezek külföldi partnerrel, és a tördelés vagy a borító kapcsán is csak akkor lépek a rendszerbe, ha elakad valami. Van, hogy az egész napom problémamegoldások sorozata.

Hol tanulhatók a szerkesztéshez szükséges ismeretek? Hogyan lehet ma valakiből szerkesztő?

Ez egy roppant jó kérdés. Attól függ, pontosan mivel szeretne az illető foglalkozni.

A magyar szakokon a hallgatók szerkesztési alapokat is tudnak tanulni, és utána szépirodalmi újságoknál cikkírók, szerkesztők lehetnek. A már diplomával rendelkezőknek viszont nem elérhető az egyetemi belső oktatás, csak a szakirányú továbbképzés. Sokan a Miskolci Egyetemre mennek, ott az utolsó kiadói szerkesztő néven futó szakmai képzés. Itt a tényirodalommal és a valóságban játszódó regényekkel foglalkoznak. Mindenféle kiadói munkafolyamatot megtanulnak, ami a mikro és a kis kiadókhoz nagyon jó, mert ott egy-két ember végez mindent. Az elmúlt pár évben született egy új képzés, ami könyvmenedzsment névre hallgat. A PTE és a Metropolitan végzi, de sajnos nem tudom, miben tér el a miskolcitól.

Ami a munkaerőpiacot illeti, mivel a szórakoztató irodalomnak nincs speciális képzése, a legtöbb aktív szerkesztő általában fordító vagy újságíró, és a gyakorlatban tanulta meg a szerkesztési tudnivalókat. Aki jó a szakmában, annak megvan a saját kiadója, így komoly hiány van szerkesztőkből.

Ahogy nőtt az Aranymosás Projekt, mi is próbáltunk külsős szerkesztőket felvenni, de azt tapasztaltam, hogy aki a zsánerből jön, sokszor csak egy szűk területen jó. Aki pedig egyetemi képzésekről, vagy a szépirodalom felől érkezik, az nem boldogul a gyakorlatban pl. egy fantasy regénnyel. Utána gyakornokokkal próbálkoztam, de ha egy tudást ingyen kap az ember, azt nem értékeli, és az sem biztos, hogy utána elég jó az illető, hogy kolléga lehessen.

Ekkor elindítottuk a Szövegkertészet szerkesztői továbbképzést. Nem az alapokról indul, hanem felvételivel, és ha van egy (bárhonnan) megszerzett tudás, arra már rá lehet építeni a zsánerspecifikus szerkesztési gyakorlatokat. Aki alapos szerkesztő, ráadásul sokféle zsánerben képes szerkeszteni, azt megtartjuk, a többieket meg felszívja a konkurencia. Nem sok embert képzek, évi két-három főt, csak a legjobbakat.

Mennyiben tér el a zsánerirodalmi szerkesztő munkája a szépirodalmat szerkesztő pályatársáétól?

Igazából minden szépirodalom, de az egyszerűség kedvéért használjuk ezt a két címkét. Sokban eltér a kettő. Amennyire belelátok, a szépirodalmi szerkesztéshez nem árt ismerni a klasszikus és a kortárs irodalmat, jól jön egy zenei és egy művészettörténeti alapműveltség. A vendégszövegek felismerése, a szimbólumok pontosítása, az asszociációk és formai játékok ügyes kezelése mind-mind komplex tudást igényel. A hazai kortárs próza nem történetközpontú, így teljesen más felfogás uralkodik a dramaturgia terén, mint nálunk. Abban is más a szemlélet, hogy mennyire nyúlnak bele a műbe. Sokkal jobban tisztelik a szövegtestet, és az alkotói szabadságot.

A populáris irodalomban ez másképp van. A szerkesztő akár fejezeteket átirat, hogy érthetőbbé tegye a könyvet. Kiemelten fontos a dramaturgiai ív, a történet érthetősége, és sokszor az olvasói értelmezés van a középpontban, nem pedig az írói intenció és önmegvalósítás. Ami a műveltséget illeti, itt is nagy olvasottságra van szükség, melynek része az adott zsáner is. A szerkesztő ismeri a bevett kliséket, és felismeri az új irodalmi hullámokat. Tudja, milyen célcsoportot vonz a könyv. Sok esetben „billenteni” kell a könyvet, speciális javításokat végezni, hogy a célcsoportot jobban elérje a mű. Itt nincs állami támogatás, és sokkal nagyobb a befektetett tőke, hiszen nem ezer példányban megy ki a könyv.

A siker részben a szerkesztőn múlik, és ez komoly felelősség. Főleg, hogy egy rossz szerkesztő komolyan visszavetheti egy ígéretes elsőkönyves pályáját.

Milyen személyiségre és milyen készségekre van szükség a szerkesztéshez?

Szerintem a jó szerkesztők hatalmas teherbírással és nyugodt, érett személyiséggel rendelkeznek. Képesek nézőpontot váltani, és hol az író, hol az olvasó fejével gondolkozni. Legyen nagy szókincs, stilisztikai ismeret, műveltség az adott zsánerben, elemző gondolkozásmód, oktatói készségek (a javítások okát el tudják mondani érthetően az írónak), és hatalmas türelem.

Van némi különbség a kiadók között a profil miatt. Van, ahol a szerkesztőktől a szokásosnál erősebb fantasy világépítési tudást várnak el, de van, ahol újító gondolkozásmódot. Minálunk ilyen kulcspont a dramaturgia érzék és a hallás.

A Könyvmolyképző célja az olvasóvá nevelés, így olyan szerkesztőink vannak, akik ki tudják javítani a stagnáló műveket, és képesek alkalmazkodni a sok író sokféle stílusához, más szóval nem vasalják ki a szöveget.

Ki mindenkivel kell jól kommunikálnia egy szerkesztőnek, és hogyan tanulhatja ezt meg?

A szerkesztő három tűz között dolgozik. Az egyik az író, aki nem biztos, hogy javítani szeretne pár dolgon. A másik a főszerkesztő, aki egyszerre szeretne boldog írót, és jól kidolgozott könyvet. (Ez időnként kizárja egymást, mert van, amikor az író megfeszül, és nem akar valamin javítani, miközben a szerkesztő tudja, hogy ez kritikus hiba, és bukhat a könyv miatta.)

Harmadik szereplő az olvasó, akinek gyakran van egy elvárása az adott zsáner terén. Néha jó ez az elvárás, néha rossz. Ez az a pont, amin nagyon elcsúszhat egy kezdő szerkesztő, vagy azok, akik gyakorlottak, de nem azon a terepen és nem értenek mélyebben a zsánerhez.

Többször volt olyan, hogy kezdő írók lemondták nálunk a pályázatot, vagy valamilyen lehetőséget, mert máshol gyorsabb megjelenést ígértek nekik. Biztos voltam benne, hogy a kudarc felé haladnak, mert nem lesz jó a szerkesztési háttér, és pont azt a speciális ismeretet nem kapják meg, amit kellene. Próbáltam óvatosan megértetni, de lelkesen menni akartak, én meg nem mondhatom ki nyíltan, hogy ez csúnya kör lesz. Nagyon rossz látni, amikor utána évekig vergődnek.

Szerintem amúgy nincs olyan, hogy „kész szerkesztő”. Ez egy folyamatos tanulási út, és a szerkesztőnek önmagával kell a legjobban „kommunikálnia”. Ijesztő, amikor valaki azt hiszi, már nincs új dolog, amit tanulhat, mert gyakran inkább azt jelenti, hogy nem képes a visszacsatolásra, nem ismeri fel a tévedéseit, és így nem tudja tapasztalatként beépíteni.

Egy már szerkesztőként dolgozó embernek mi mindenben kellhet fejlesztenie magát?

Az asszertív kommunikáció ismerete alapvető dolog. (Erre vannak tréningek is.)

A problémákat ki kell tudni mondani, és mondatni, méghozzá úgy, hogy az nem valaki hibája, hanem csak egy munkafolyamat része.

Tudni kell hogyan nemet mondani. (Bár az író mindig sérül, ha negatív lektorit kap.) Jó észben tartani szerkesztéskor, hogy az írók különbözőek. Van, akit csak kedvesen kérni szabad, vagy hatalmas stresszt él át, és azt, hogy megerőszakolják az írását. Míg van, aki utálja, ha „puhán” dolgoznak vele, mert lebegtetésnek érzi. Munkaképtelenné válik, ha nem tiszták a keretek, és nincs pontokba szedve, hogy mit javítson, és hányadikára.

Kell egy alapvető kultúra a kifelé irányuló kommunikációban is. A kis kiadóknál gyakran látni, hogy nincs ember külön a marketingre, és amikor fáradt a szerkesztő elég modortalan stílusban kommunikál az olvasókkal. Ezt ma már egy cég nem igazán engedheti meg magának.

Kell némi pszichológiai érzék, pl. felismerni, hogy mikor személyes élmény az írónak egy-egy jelenet, és miért borul ki, ha azt javítja a szerkesztő. De még fontosabb, hogy legyen önismeret. Nem szabad, hogy az író tekintélye, vagy lelkizése befolyásolja a szerkesztést. Persze, a jó szerkesztő azt is tudja, hol a határa a saját kompetenciáinak, és hol kell hallgatni az író megérzéseire.

Milyen a jó szerkesztő? Milyen elvárásoknak kell egy szerkesztőnek megfelelnie? Mit vár vagy várhat el tőle a kiadó, mit az olvasó, és mit a szerző?

A kiadó elvárja a határidő pontos betartását, a jó szakmai felkészültséget, és az íróval való zökkenőmentes munkát. Átalakulóban a könyves szakma, a szerkesztők gyakran külsős munkatársak, megbízási szerződéssel dolgoznak. Mindenki álma egy otthoni munka, de a baj, hogy csak az alkalmas erre, aki be tudja osztani az idejét. Nálam például háromszor tud nagyon elcsúszni a szerkesztő a határidővel, utána úgy vélem, nem képes önálló munkavégzésre, és kockázatos kiadni bármilyen feladatot.

Az írók közül sokan jó szaktudást várnak, magyarázatot a kérdéseikre és kölcsönös tiszteletet. A jó szerkesztő nem tekintéllyel, hanem szakmai érvekkel győz meg valakit a változtatásokról. Persze, ehhez kell egy érett író is.

Van, hogy akár ezer példány különbség lehet az első évi fogyásban, ha nincs egy kritikus hiba kijavítva. Ilyenkor vezető szerkesztőként nekem kell közbelépni, és bizony néha előfordul, hogy tekintéllyel kell átvinnem valamit, aztán két évig utál az író, majd a harmadikban megköszöni. Általában három év, mire megértik, hogyan működik belülről a könyvkiadás. 

Ami a kölcsönös tiszteletet illeti, időnként elsőkönyvesek nem érzékelik azt sem, hogy ez egy munkahely, és megsértődnek, ha szombat éjjel nem kapnak választ a cseten, vagy a szerkesztő nem ugrik a magánéleti gondjukat hallgatni. 

Az olvasók elvárásai a legnehezebb téma. Nekem ez a legérdekesebb viselkedéselemzőként, mert folyamatosan monitorozni kell. Például eleinte hiába tudtam, hogy egy-egy gyerekkönyvünk csúszkál korcsoport kapcsán, úgy voltam vele, biztos a pszichós előképzettség megy az agyamra, és valószínűbb, hogy bizonyos mérték belefér, hiszen az olvasók sokfélék. Ám a tapasztalat az, hogy nem fér bele. Ezt is meg kellett tanulni.

Milyen előnyei lehetnek annak, ha a szerkesztő maga is író?

Ha valaki jó író, az hatalmas előny, mert a kora ellenére is lesz tekintélye a szerző előtt. Vannak, akik alsóbbrendűnek tartják a szerkesztőt, ha az nem tud írni. Hatvanas férfi írókat, ha sikeresek, nagyon-nagyon nehéz huszonéves szerkesztőlányokkal javíttatni. Míg ha a lány sikeres író, akkor más szemmel néznek rá, és sokkal könnyebben megfogadják a tanácsait.

Ha valaki maga is ír, néha könnyebb tud magyarázni, hiszen ilyenkor meg is tudja mutatni, mire gondol. És sokszor jobban megérti a másik író gondolkozásmódját, vagy kétségeit, mert maga is átment ugyanazokon a dolgokon.

Viszont árnyoldal, hogy a szerző esetleg féltékeny lehet, vagy rivalizálni próbál. Velem is próbáltak, amit eleinte fel sem ismertem, mert tizenegy évig csapatsportot játszottam, így ahol más verseng, én csak játszom. Most már kikerülöm az ilyen helyzeteket.

Illetve az is gyakori, hogy az író depresszív élményt él át. Nehéz dolog egy középkorú elsőkönyvesnek azzal szembesülnie, hogy náluk húsz évvel fiatalabbak sikeres írók, és jó szerkesztők. Az jut eszükbe, hogy elvesztegették az életüket, pedig ez nem igaz. Csak más álmokat valósítottak meg.

Lehetnek hátrányai annak, ha a szerkesztő is író?

Igen. Ha közepes író, akkor hiába jobb szerkesztő, ezt nehezen hiszik el neki, dilettánsnak tűnhet, noha a két tudás csak egy tőről fakad, de nem ugyanaz.

Amúgy egy kiváló író is lehet borzalmas szerkesztő. Ha erős a stílusa, nagyon-nagyon figyelnie kell, hogy ne erőltesse rá a másikra, főleg, ha az elsőkönyves író, vagy ha markáns férfi a szerkesztő és csendesebb nő az író. Még a kisebb javításokkal is stílustörések sorozatát teheti bele. Hajlamos lehet arra is, hogy fél bekezdéseket beleírjon a szövegbe, ami nagyon rossz út. A szerkesztő nem társszerző.

Van még egy dolog, amire bölcs figyelni. A szerkesztő ne legyen meg nem értett író. Ha valaki rendszeresen azt érzi, hogy nála tehetségtelenebb alkotók írásaiba teszi bele a tudását, akkor az hosszú távon megmérgezi a munkafolyamatot. Azok az írók lesznek jó szerkesztők, aki elégedettek a saját sikereikkel.

A szerkesztői kurzusra jelentkezőknek mindig megírom, hogy aki kezdő író, az inkább írói kurzusra menjen, mert a szerkesztés felszívja a kreativitását, és nem biztos, hogy valaha író lesz. Ha meg nem élt vágyai vannak, előbb valósítsa meg önmagát, legyen sikeres, és csak utána szerkessze mások írásait. Sokkal egészségesebb.

Zsánerirodalmi szerkesztő esetén mennyire kell figyelemmel kísérnie a szerkesztőnek a legújabb trendeket a saját szakterületén? Mennyire kell olvasottnak lennie az adott zsánerben?

Ha a szerkesztő lektor is, akkor erősen képben kell lennie több zsáner terén, beleértve az angolszász területen megjelent könyveket is. A young adult irodalmat a legnehezebb követni, mert iszonyú mennyiségű könyv jelenik meg, és nagyon gyorsan felfut egy-egy új hullám. Ha valaki ritkán lektorál, helyette inkább az elfogadott műveket szerkeszti, akkor elég a sikerkönyveket és a bebukott könyveket ismernie évekre visszamenőleg, de a középmezőnyről elég, ha van egy átfogó képe, például könyvkritikákat olvas róla. Illik ismerni a kiadója azonos típusú könyveit, és lehetőleg a konkurencia friss kiadványait is. Ezek nélkül nehéz dolgozni.

Köszönöm az érdekes kérdéseket.

Mi a legfontosabb neked egy történet megírásakor? Mire összpontosítasz a legjobban? 

Elsősorban a cselekményre építek minden történetben, ehhez pedig érdemes okosan dramatizálni, jelenetté formálni az aprólékosan kidolgozott cselekményt. Másfelől hitelesnek lenni is fontos és jó karaktereket alkotni, akikkel a munka örömmé válhat, a kaland izgalmas lesz. Többnyire akkor kell erősebben koncentrálnom, ha váltok valamiben, és vigyáznom kell a fókuszra, hogy ne essen szét a narráció.

Kik a kedvenc karaktereid, akiket kitaláltál / megírtál? 

A tragikus karaktereket szeretem, így Hánnész főtanácsos a kedvenc karakterem, akit kitaláltam. Egy nagy fejlődési folyamaton megy keresztül, miközben mindvégig vezekel. Úgy vezekel, hogy megtanulja a szeretet törvényét, miszerint nem mi számítunk egy kapcsolatban, hanem az a másik, akit szeretünk, és ez az önodaadás, önként és nem parancsra, mint ahogy az ember elrugaszkodik egy szakadék széléről és döbbenten tapasztalja, hogy szárnyai vannak és repülni is tud. Ezt a szeretetet nehéz ábrázolni, kevesen élik meg és hiányzik a mai világból, de igyekezetem érdekesen ábrázolni.

Ő egy fiktív karakter, de a betöltött szerepe a történetben hiteles, valóban éltek ilyen eunuchok a Bizánci udvarban, ilyen magas rangban, ilyen nagy befolyással, ilyen feladatokkal, csak a nevüket nem ismerjük. Az alakja egy olyan történelmi személyhez köthető, akiről, ha most elárulom, ki volt, elspoilerezem a háromkötetes munkámat.

Tudnál mondani egy olyan helyzetet, amikor nagy nehézségek elé állított egy szereplő? (Például csak úgy felbukkant a semmiből.) Hogyan változtatta meg történetet, és a történet szempontjából volt haszna? 

Anasztázia nagyon bonyolult nő ebben a regényben és mindvégig nehézségek elé állított. Részben azzal, hogy ő maga is gyakran került nehéz helyzetekbe, olyanba is, amit maga idézett elő és akkor bizony törhettem a fejem, hogy jövünk ki ebből. Ugyanakkor nem tudtam haragudni rá ezért. Azt gondolom, hogy gyakran könnyen ítélünk el embereket – történetek karaktereit pedig pláne- a hibáikért, pedig azok elkövetéséhez mindenkinek van joga, feltéve, hogy tanul belőle és viseli a következményeket. Mert azt nem kerülhetjük el. A tanulás pedig fontos magunkról éppannyira, mint másokról, az egész életünket ezzel töltjük, a saját változásaink mentén, mi van, ami ennél normálisabb?

Anasztázia az a szereplőm, aki nevezhető főszereplőnek, minden történés nála fut egybe, az ő személye és a hozzá való kapcsolódások tartják egyben az egész történet cselekményét.

Mi az az 5 dolog, amit megváltoztatnál ahhoz, hogy ideális legyen számodra a világ?

Ez nehéz kérdés, mert a világ fejlődik és nagy a felelősségünk benne. Annak is, aki nem ismeri el.

• Örülnék, ha a következetes és felelősségteljes gondolkodás elterjedne, de még csak ott tartunk, hogy a gondolkodást egyáltalában is nehéz elterjeszteni és ezen nem segít, hogy a gyerekeinknek még mindig adatokat tolunk le a torkán nagy mennyiségben, és megsértődünk, ha lázadnak vagy hármast hoznak az iskolából.
• Örülnék, ha minden élő embernek lenne meghitt otthona, ahová szívesen tér haza a szeretteihez.
•  Örülnék, ha a világ gazdag emberei ennél sokkal jobban megpróbálnák elkölteni a pénzüket és nem ülnének rajta annyit. Nem irigylem tőlük, de mozgassák meg a pénzt, és akkor nem lenne ekkora szegénység a világ egyes részein.
•  Örülnék, ha annak is lenne gazdaságilag kimutatható és törekvésre érdemes haszna, hogy visszaállítsuk a természetes egyensúlyokat a világban, amit az emberiség kibillentett, bár ez is a felelősségteljes gondolkodáshoz tartozik, és tudom, hogy bonyolult, meg vannak törekvések, de ez jelenleg annyi, mint büfi a szélviharban. Szóval jobban kellene tolni ezt a szekeret és a Föld védelméhez egy gondoskodó mentalitás kellene.
•  Végül örülnék, ha azt a három hatalmas és kétélű kardot, amit az érzelmeinkben és mindennapjainkban használunk, jól is használnánk. Ez a három kétélű kard a tisztelet, a becsület és a szeretet. Nem lehet kikövetelni másokon, csak kiérdemelni, és jó lenne, ha helyes módon törekednénk erre a naponta látható erőszakoskodás, hazudozás, túlszabályozás és arrogancia helyett. Kezdhetnénk azzal, hogy mi magunk tisztelettel, becsülettel és szeretettel állunk magunkhoz és másokhoz gyanakodás és mutogatás vagy bűntudatkeltés helyett. Mindjárt csodák történnének. Ja, hogy idealista vagyok? Naná! Vállalom. Másképp ugyanis egész álló nap zokognék a világ kis és nagy tragédiáin, arra pedig alkotóemberként nincs időm, úgyhogy marad az idealizmus. Komolyan hiszek benne, hogy a világ, ha lassan is, de jobbá tehető, ahogy az ember is javulhat.

Ha feldolgoznák az egyik művedet, mit szeretnél belőle: rádiójáték, film, színdarab, bábelőadás, pantomim, stb? Kik játszanák el a főszereplőidet, ki rendezné, ki csinálná a soundtracket és milyen lenne a premier?

Erről óvatosan nyilatkoznék. Tudom, minden írónak álma, hogy a történetéből film legyen, de ebbe szerencsés módon belelátok, és egyáltalán nem könnyű út az. Szóval nem álmodozom, csinálom inkább. Na, jó, álmodozzunk picit!

Ha egyszer Bizáncból film lehetne, Zack Snyder rendezné azzal a gyönyörűen látó szemével, amivel úgy forgatta le a 300-at, hogy minden képkockája egy műalkotás lett. Bevallom, én rábíznám az egészet jó szívvel és még a művér sem zavarna a maga a misztikus közegében. Aztán csak beülnék a moziba és megnézném.  Miért ő? Mert Bizánc nagy és lenyűgöző volt, nincs az az ég, hogy meg lehetne építeni akár egy filmhez is, ha pedig CGI és filmes trükkök, akkor viszont a legjobbat akarnám hozzá. Arról nem is beszélve, hogy elég nagy a világ, igazi karakteres, nagy kaliberű filmrendező kezébe való ez a történet. Na, viszont ez az, amihez valószínűleg sosem lesz szerencsém, ahogy ahhoz sem, hogy mostanában filmet lássunk tőle. Családi okok miatt jó ideig csendben volt, (egy tragédia miatt), de azt rebesgetik visszatér. Én várom nagyon, korunk egyik legnagyobb zsenijének tartom, és remélem alkot még, ha nem is Bizáncot.

Mondjuk egy Bizánc pantomim marha érdekes lenne, azt is megnézném…

Mit jelent számodra kortárs írónak lenni?

Valamiféle ufóságot, de nem zavar. Mindig ufónak éreztem magam a világban, úgyhogy nem változott semmi, élet van és alkotómunka. Ami viszont csodálatos, hogy nem vagyok egyedül és minden kortárs kollégámat nagyon szeretem, jó velük találkozni, ismerni őket. Szerintem nem gondolunk bele igazán, hogy az irodalom vérkeringésének részei vagyunk, ez nem érdekel minket, csak dolgozunk az olvasókért és ennyi nekünk elég. Történetekben élünk. És hogy kiből lesz később nagybetűs irodalom, azt majd az idő eldönti egyszer jó sokára, ezt a legjobb irodalomtudósok sem tudják megmondani előre. Különben sem keverendő össze az irodalomtudomány az aktív alkotómunkával, a kettő ugyanis nem ugyanaz. Mi alkotunk, a tudósok pedig elemeznek.

Mi a legfontosabb neked egy történet megírásakor? 
Az egyedi és szórakoztató ötleteket szeretem, a különleges leírásokat, és a pörgős párbeszédeket. A karakterek és a világépítés jobban erősségem, mint a dramaturgia.

Olyan hazai sci-fi novellákat szeretnék ajánlani a kétezres évekből, amikre hosszú idő után is emlékszem még. Azokból akartam választani, amik (akkoriban ritka kivételként) egy cseppet sem voltak életidegenek, és valószínűleg a mai olvasó számára sem lennének azok.

Íme tehát néhány olyan alkalom, amikor a kétezres évek magyar sci-fije mondott is valamit.

1.Varga Bea: Mimikri

Varga Bea az álláskeresős novellájában egy olyan közeljövőt ábrázol, amiben még az arcvonásoknak is az éppen elvárt, megbízhatóságot tükröző módon kell kinézni, és emiatt az ember még az arcát is kénytelen átalakíttatni a boldogulás érdekében.

Ezzel mindenki tud azonosulni, aki keresett már állást.

(Ráadásul éppen a napokban láthattunk egy tudósítást a kínai lányokról, akik átműttetik az arcukat, hogy könnyebben találjanak munkát. A nézőben azonnal fölmerül a kérdés, hogy vajon nálunk is ilyen szép és új lesz-e majd a jövő. Persze nagyon reméljük, hogy nem.)

A novella a Galaktikában jelent meg.

Hangoskönyv változat is készült belőle. (Négy és fél perc, Scherer Péter hangján.) Érdemes meghallgatni. 

2. F.Tóth Benedek: Showtime

A valóság és a média által bemutatott valóság viszonyával kapcsolatban mindenkiben megfogalmazódnak néha különféle kérdések.

F.Tóth Benedek novellájában egy a földönkívüliek invázióját bemutató valóságshow rabjává válik az ország, miközben a szórakoztató látszatról lassan kiderül, hogy az a valóság.

(Ez az írás a szerző Mellékhatás című novelláskötetében olvasható.)

3. Mayer István: Árnyékban

Korunk emberének meglehetősen kevés olyan pillanat van az életében, amikor éppen nem bombázza senki reklámokkal. Mayer István történetének űrhajós főhősét még az űrben is utolérik a kéretlen reklámok. Ezek elől sehol nincs menekvés. 

Részlet:

‬A kézbesítőprogram elterpeszkedett a teljes képernyőn,‭ ‬majd fejüket lógató férfiak tűntek fel egy szürkés utcán,‭ ‬közben a Carmina Burana Ó,‭ ‬Fortuna tétele hallatszott.‭ „‬Ne csüggedjen‭! ‬Potenciazavarára garantált megoldás az EroVita kapszula‭” ‬Erre felzendült Dvořák Új világ szimfóniájának főtétele,‭ ‬és valamennyi alak büszkén kihúzta magát.‭ 

Az Árnyékban teljes szövege itt olvasható

(A novella eredetileg a Galaktikában jelent meg.)

4. Csupor Béla: Katarzis

Rég elmúltak már azok az idők, amikor a magyar nyugdíjasok még Eszmeralda szemműtétjére gyűjtöttek, a tévéműsorok világa és a valóság közötti határvonal viszont ugyanúgy sokak számára elmosódik napjainkban is.

Csupor Béla novellájában egy idős néni megszereti a szappanopera sorozat tökéletes jókislány hősnőjét, miközben a saját valódi gyerekétől eltávolodik. A tévéstúdióban eközben már robotok játszanak el minden szerepet a hús-vér színészek helyett. A forgatókönyv írója pedig fellázad, mert nem akar az elvárásoknak megfelelő történeteket írni. (A kreatív iparágakban ma is sokan tudnának mesélni az ilyen kiégésekről.)

Ez a novella a Terra antológiában jelent meg 2008-ban.

Részlet:

Ezekkel olcsó a filmkészítés. Nem kérnek csillagászati gázsit, nem hisztiznek, és sosem öregednek meg. A mi stúdiónk próbálta ki először.

Másoknál bizonyára más írások szerepelnének egy ilyen listán. Nekem sok év távolából ez a négy novella jutott eszembe legelőször.

Mi a legfontosabb neked egy történet megírásakor? 

Nagyon érdekel az emberi psziché, az emberi kapcsolatok és a társadalom mozgatórugói is. Ezeknél azt hiszem, hogy leginkább a hitelességre törekszem. Nagyon fontosnak tartom, hogy sikerüljön háromdimenziós karaktereket alkotnom, és minél inkább reális környezetbe, élethelyzetbe helyezzem őket. Nem annyira hiszek a nagy ötletekben, inkább olyan történeteket keresek, amik engem is megérintenek, és elgondolkodtatnak. Szeretem én magam is felgöngyölíteni a szálakat, sosem tudom előre, hogy pontosan merre is tartok.

 

Mi a legfontosabb neked egy történet megírásakor?
Az első kéziratnál arra, hogy tartsam magam a vázlathoz, de közben hagyjam kibontakozni a történetet. Nehéz harc ez. Aztán elkezdem bonyolítani, kibontani a szálakat, átgondolni, miből mit lehet még kihozni, hogy minden oldalon a maximumot kapja az olvasó.

A Házasságom története (2 States: The Story of My Marriage, 2009) egy bájos szerelmi történet Indiából. Chetan Bhagatról azt kell tudni, hogy ő az a kortárs író, akinek a könyveit arrafelé mindenki olvassa. Ugyanakkor ismert újságíró, tévéműsorok gyakori szereplője, és a legnagyobb indiai hírességek egyike is.

A hatalmas népszerűség valószínűleg annak köszönhető, hogy Bhagat jó stílusban, szépen, megértően mesél az emberekről, és a mai fiatalok problémáit is megjeleníti az írásaiban. Bhagat hősei a modern középosztályosodó India jellegzetes figurái. Egyetemisták és irodai dolgozók. Van köztük banki alkalmazott, call centeres, mérnök, újságíró és sportoló is.

Nálunk nem lehetne egy romantikus regény központi problémája az, hogy két szerelmes a szülők hozzájárulása nélkül nem házasodhat össze. Arrafelé viszont ez még mindig gondot okozhat a pároknak, és a 2 States főszereplőivel is éppen ez történik. Egy egyetemi ismeretségből nagy szerelem lesz, de a család nem járul hozzá a házasodáshoz. A fiatalok azonban nem adják fel, hanem elhatározzák, hogy mindent megtesznek azért, hogy valahogyan meggyőzzék mindkét családot. Kerül, amibe kerül.

A helyzetüket megnehezíti, hogy két kultúra (a pándzsábi és a tamil) találkozásáról van szó, így mindkét oldalon le kell győzni az előítéleteket. Így aztán bőven lesznek a történetben próbatételek is a fiatal pár, Krish és Ananya számára.

(Nekünk talán furcsa lehet, hogy egy északi és egy déli család között ekkora lehet a különbség, különösen ha mindkettő hindu család. Indiával és a sokszínűségével kapcsolatban mindent könnyebb megérteni, ha nem országokkal hasonlítjuk össze, különösen nem egy magyarországnyi területtel, hanem inkább kontinensekkel.)

Az az optimizmus, ami a regényt áthatja szintén érdekessé, üdítő változatossággá teheti a magyar olvasó szemében. A Házasságom története egy önéletrajzi elemeket is tartalmazó regény. A könyv alapján nagy sikerű bollywoodi romantikus film is készült. 

Egy népszerű kanadai krimisorozat egy kötetét olvastam, a Holtan, hidegen (Dead Cold) című regényt. Louise Penny egy igazi nagy detektív figurát talált ki, Gamache főfelügyelő személyében. Kanadában játszódnak a könyvek. Békés, kissé idealizált kisvárosi környezetben, ahol sokat esik a hó, miközben Gamache főfelügyelő nyomoz és megoldja a rejtélyeket.

A nyomozó távol esik a detektíves sztereotípiáktól. Nem egy magányos alkoholista figura, hanem olyan, aki szereti a feleségét, boldog házasságban él, és az életuntság meg a kiégettség helyett inkább egy bölcs, megértő, emberszerető alkat. Semennyire nem szexista. Nem illik bele a zseniális és arrogáns nyomozói kategóriába sem, mert Gamache rendesen bánik az emberekkel. A beosztottaival is az, akik ugyan nem mindig tudják követni az észjárását, de segítik, tisztelik és tanulni akarnak tőle.

Lassan, sok finom részletet megmutatva bontakozik ki a cselekmény.

A Dead Cold egy lelkizősebb krimi, és jól esik elmerülni benne. A szereplők könnyedén viccelődnek egymással, Gamache gondolkodik, a hó esik, az olvasó meg közben Louise Penny rajongóvá válik.

 A Gamache sorozat kicsit olyan világot mutat be, mint a Gyilkos sorok barátságos szomszédsága. Leülhetsz olvasni egy bögre kakaóval, és annak ellenére, hogy a történetben valakit megöltek, mégis visszatér egy kicsit az emberekbe vetett hited. (A regénybeli Three Pines egy kitalált, idealizált helyszín, amihez valós helyek adták az inspirációt.)
Összesen két regény kapható magyarul a sorozatból, a másik a Csendélet (Still Life) című.